Az Ókor folyóirat A líra határai című tematikus számáról
Az Ókor című folyóirat 2020-as utolsó, tematikus száma nem egyszerűen Az antik líra határterületei című kutatási projekt (2019–2022) aktuális, „félidős” eredményeinek a seregszemléje, hanem fontos állomása annak a lassan két évtizede folyó magyarországi antiklíra-kutatásnak is, amelynek eredményeit a szélesebb olvasóközönséggel éppen a Marót Károly-díjas folyóirat igyekezett megismertetni. Olyan „pillanatkép”, amelyből a kevésbé értő olvasó nem fog iskolás alapismereteket kapni a görög és római líra történetéről, de ha egy kicsit is jártas a kultúránkat mindmáig meghatározó nagy örökségben, akkor olyan, az antik lírát évszázadokig meghatározó tendenciák kirajzolódását láthatja, amelyek éppen a kortárs líraelméletek, az irodalom- és kultúratudomány szempontjai által válnak még világosabban érzékelhetővé. Annak az elméleti és módszertani tudatosságnak a fontosságát, amellyel a tíz tanulmány szerzője közelít az általa vizsgált témákhoz, a szerkesztői előszó is megfogalmazza, a kutatás három fő aspektusa („előadás”, „hang”, „filológia”) alá rendezve a különböző szempontokat. Az említett aspektusok azonban gyakran maguk is abba a határhelyzetbe kerülnek, amelyben azok a vizsgált műfajok és szövegcsoportok vannak, amelyek kívül esnek ugyan a líra szűk körén, de csak ritkán esnek kívül a(z epikus és drámai) költészet körén, így a lírának mint fogalomnak gyakran a költészet válik szinonimájává. Maguk a tanulmányok egyébként nem vállalkoznak az antik líra nehezen megadható műfaji-fogalmi meghatározására, nem is feladatuk, de különböző kontextusokban néha utalnak az ismertebb elméletekre, például a performatív modellre (25.), vagy a líra idealista elméleteire (34.). Az eredet, a keletkezés kérdésében könnyebb helyzetben lennénk, ha Arisztotelész a lírai műfajokról is megírta volna a maga Poétikáját, de az, hogy nem tette, bizonyára nem véletlen…
(Perfomatív kontextus) Az archaikus és klasszikus görög költészet és gondolkodás a líra vonatkozásában nem fogalmazott meg műfaji meghatározásokat, de tudjuk, hogy a lírai költészet eredeti performatív kontextusa a hangszeres zene volt, mely az éneket kísérte. Az ehhez a hagyományhoz tudatos viszonyulást és jól megragadható szemléleti keretet kialakító hellénisztikus filológusok tudós reflexiója lírai alkotásoknak a húros hangszerekkel (egyebek között lürával) kísért énekelt dalokat nevezte. Az alexandriai filológia aranykorának (Kr. e. 3–2. sz.) megállapítása két olyan fontos értelmezői szempontra is felhívja a figyelmünket, melyet a tematikus szám szerkesztői is fontosnak tartanak: egyrészt az alexandriai filológia kánonteremtő működésére, másrészt arra, hogy a „lírai” alkotások műfaji mikéntjében a hangszeres-énekes előadásmódnak döntő szerepe volt, legalábbis kezdetben. Maga az előadás mint performatív kontextus az alkotás folyamatát, az előadott alkotást és a befogadást egyaránt meghatározza; az eredeti kontextus átalakulásával pedig „a költői szövegek előadásra tett utalásai műfaji jelölőkké” válnak (2.). A szöveggé váló éneknek/előadásnak izgalmas példáit jelentik a Pindarosz és Bakkhülidész költészetében megjelenő „elküldött (aposztolikon) dalok”, melyek jelentésének és funkciójának problémáit járja körül Agócs Péter tanulmánya (Pártay Kata fordításában, 3–22.), közben pedig a fiktív költői levélben megjelenő dalküldés motívumának vizsgálatával a szövegben megszólaló hang és a „keretezés” (framing) problémakörét is tematizálja. A líra határain vagy az azon túl megjelenő műfajok és szövegcsoportok problémái tágabb értelemben a szóbeliség és írásbeliség kérdéskörét is érintik, azt a sokat vizsgált és mégis sok bizonytalanságot mutató folyamatot, amelynek során először a szóban keletkezett és hagyományozott költeményeket az írás médiumába átvezetik (kulturálisan is látható módon már az 5. század elején), majd ezzel a kódváltással együtt az íráshasználat interiorizálódása is megtörténik, általános vélekedés szerint Platón korára, miközben az írott hagyományozás mégsem számolja fel teljesen a költészet szóbeliségét.
(Poétika és politika: társadalmi és kulturális beágyazottság) A „miért, hol, hogyan, kiknek adták elő a költeményeket” (előadhattak-e egyáltalán minden költeményt) kérdése a műfajok és szövegek határait a tágabb értelemben vett befogadói közeg (polisz, Róma, irodalmi körök, ünnepek, rituálék) szerepének irányába nyitja meg, legalábbis az 5. századtól mindenképpen. A már említett Pindarosz- és Bakkhülidész-ódák esetében vitatott, hogy mi a „dalküldés” motívumának konkrét jelentése és funkciója, de az kétségtelen, hogy szerepük volt a küldő(k) vagy a címzett(ek) identitásának az erősítésében. A klasszikus kor görög tragédiáinak morális, az egyéni és közösségi (athéni, tágabban pánhellén) identitást létrehozó és erősítő teljesítménye jól ismert, nem szorul bizonyításra. A morális és politikai közösség létrehozása és megerősítése mint egy alkotás komplex hatásösszefüggésének fontos elemei, vagy még inkább céljai Simon Attila tanulmányában (33–44) a kartánc (khoreia) platóni bemutatásának értelmezésekor összetett, antropológiai megalapozottságot kapnak. A Törvények II. könyvében a filozófus a tánc és a dal együttesének (645b) fontos pedagógiai-politikai szerepet tulajdonít, melyet a kartánc a nyelvi-értelmi és az érzéki-anyagi alkotórészek (dallam, zene, mozgás és az ezeket összekapcsoló ritmus) a logosz és aiszthészisz egybeforrottsága által valósít meg (33.).
A római költészet vonatkozásában ezt a már a görögöknél is meglévő szociokulturális beágyazottságot és praxist erőteljes példákkal világítja meg Dobos Barna tanulmánya (72–82.), Ovidius Fastijának egy olyan helyét vizsgálva (II. 639–684), amely intertextuálisan és referenciálisan is megidézi Horatius Carmen saecularéját. Azzal, ahogyan a két költemény odafordul a múlthoz, részben teremti is azt (saját korának önmeghatározási szándékával), bekapcsolja magát a politikai és kulturális események hálózatába, főleg Horatius Carmenje. Amikor Ovidius megidézi az aranykori lírikus himnikus kardala (és részben Vergilius Aeneise) által megidézett alapítótörténeteket, ezek poétikai és politikai erejét úgy aknázza ki, hogy szembe is helyezkedik az általuk színre vitt epikus, harci világgal.
(Filológia: Műfaji határátlépések és áthallások) A tematikus szám szerkesztőinek előszava szerint „a »filológia«” dimenziója az alexandriai filológusok által kialakított műfaji rendszerre és az irodalmi szövegek ezt illető reflexióira vonatkozik” (2.). A líra határán elhelyezkedő korpusz alkotásainak pozícióját szemléletesen mutatja Kozák Dániel hasonlata, akinek tanulmánya a kérdést Statius Silvae címmel közreadott alkotásainak két lírai darabjában (IV. 5, IV. 7) vizsgálja (90–100.): a műfajok rendszere epikus szemmel olyan, mint egy tágas mező, a líra felől nézve pedig, mint kisebb koncentrációs körök rendszere; az irodalmi térnek egy ilyen modelljében könnyen elképzelhetőek a műfaji határátlépések, a műfaji határesetek (98.). Az elsősorban epikus költőként számon tartott Statius „rövidebb” művei azért is szolgáltatnak jó példákat a műfaji határátlépésekre (amely olykor – Kozák szavaival – még a Múzsára is jellemző…), mert az „alkalmi költemények”-nek valójában nincsenek közvetlen irodalmi előzményei, modelljei, nehéz őket elhelyezni az antik műfajok térképén (90.), a határátlépés tehát egyben műfaji kísérletezés is.
A határátlépés egy másik szemléletes példáját Somfai Péter tanulmánya mutatja, amely a catullusi „fivérgyászoló” költeményeinek (101., 65. és 68. carmen) visszhangjait vizsgálja Vergilius Aeneisében (56–63.), amely műfaji szempontból azt az általánosabb kérdést veti fel, hogy a gyászepigramma hogyan ágyazódott be az egyes görög és római irodalmi műfajokba, köztük az eposzba (56.). Nem csupán két, terjedelmében és funkciójában, hanem medialitásában is különböző műfaj találkozásáról van szó: a rövid terjedelmű, egyéni emlékezetet formáló, ugyanakkor a közösségi emlékezetre is ható epigrammáról, amely (mint funkcionális alkotás) eredendően feliratos jellegű volt, és a nagy terjedelmű, a kollektív emlékezetet meghatározó, eredendően szóbeli eposzról, amely Vergilius esetében már írásban megalkotott költemény, de mégiscsak magán viseli a szóbeliség nyomait. Az ilyen és ehhez hasonló, a különböző műfajokat keverő, az intertextualitást mint a költemények alapvető létmódját is mutató (olykor a költők által is reflektált) megoldások persze nem voltak ismeretlenek a görögök számára sem, különösen nem a klasszikus dráma egyébként is multimediális alkotásaiban (vö. 24.). A megidézett műfajok, túl a műfaji áthallásokon, a jelentésképzést is befolyásolták – ahogy erre például Pártay Kata írása a nászdal (hümenaiosz) műfajának jelenlétét vizsgálva Euripidész Iphigeneia Auliszban című tragédiájának kardalában rámutat (23–32.).
(Hang, hangzóság) A tematikus szám tanulmányai a különböző szempontokat középpontba állítva hol hangsúlyosabban, hol csak érintőlegesen utalnak a lírai és nem lírai hangra, annak mediális összetevőire és hatáseffektusaira. Ahogy a szerkesztők fogalmaznak: a „hang” kérdése alatt „egyfelől a lírai (illetve nem lírai) hang problematikáját, másfelől voice, sound és noise sokrétű viszonyát” értik (2.). A költői megszólalás, a szövegben megszólaló hang, a versbeszélő kérdései tágabban a poétikai világ kérdéseit érintik, szűkebben azt, kié a szerzői és kié a lírai hang, melyeknek problematikája a modern líraelméletek felől még több lehetőséget ad az interpretációra. A „hang” médiuma egy másik aspektusból nézve a költemény hangzóságát jelenti, és ahogy a dal elküldésének motívumát középpontba állító Agócs-tanulmányból látjuk, ókori görög felfogás szerint az írott szövegre is mint lejegyzett hangra gondoltak, az írott szövegnek tekintettel kellett lennie a szöveg hangzósságára (5.). Annak, hogy mindez hogyan illeszkedik bele egy tágabb poétikai és politikai kontextusba és milyen összetett viszonyban van egymással, nemcsak Agócs tanulmánya szentel nagy figyelmet, hanem Simon Attiláé is, amikor a kartánc mint harmonikus, összművészeti alkotás vizsgálatakor az érzéki alkotóelemeknek és hatásoknak, bennük a hangnak, hangzásnak a nyelvi-értelmi elemekkel egyenrangú szerepet tulajdonít. Korompay Eszter a hangzás befogadóban megteremtett (ironikus, komikus stb.) hangulatát, a hangzás összetevőit (szó, a szót hordozó anyag, prozódia, metrum), mindenekelőtt a hangzáshoz kapcsolódó szavakat vizsgálja Horatius ódáiban és Seneca kardalaiban, egyfelől a metapoétikai (szemantikai), másfelől a hangulati (nem szemantikai) dimenzió irányából (64–71.).
(Intertextualitás, metapoétikus olvasatok) Az intertextualitás különböző formái végigkísérik az antik líra, tágabban a költészet és még tágabban az irodalom történetét, különböző jelentéseket és metapoétikus olvasatokat teremtve. A Homéroszt idéző görög tragikusok, a Szapphót idéző Catullus, a Catullust idéző és verseinek ismétlődő mintázataira felfigyelő Vergilius (59.), a horatiusi előképeket mutató Seneca-kardalok (64.), és a sort folytathatnánk, az irodalmi hagyomány és szövegek sok szempontú, tudatos játékba vonását mutatják, olykor a saját költészeten belül is. A tanulmányok sokszor sokféleképpen utalnak a szövegköziség jelenségére, Beszkid Judit, Czerovszki Mariann írásai viszont értelmezéseik középpontjába helyezik ezt; de sok tekintetben Tamás Ábel, részben Somfai Péter és Korompay Eszter is. Beszkid egy metaforává, jelesül a költészet metaforájává váló motívum, toposz, a hajó/hajózás jelentését egy magát Orpheusnak nevezett fiktív szerző Argonautikájában (Kr. u. 4–5. sz.) vizsgálva meggyőzően mutatja be, hogy a metapoétikus olvasat lehetőségét már eredendően magában hordozó „Orpheusz éneke” más-más kontextusba kerülve hogyan tud újabb és újabb jelentéseket létrehozni (45–55.). A saját költészeten belüli intertextualitás példájaként Ovidius költészetét láthatjuk, amelyben a száműzetési elégiák, a Tristia elbeszélője – jóllehet, elhatárolódik a szerelmi elégiákat író korszakától – korábbi szerelmi témájú műveinek és a római elégiaköltészetnek az elemeit, az erotikus témákat és motívumokat megidézi (Czerovszki, 83–89.).
(Keretezés) A szerkesztők az Előszóban utalnak arra, hogy az antik líra határait kutató projekt második felében a költői szövegek „keretezésének” kérdései még jelentősebb szerepet fognak kapni. Szerencsére ebből az interpretációs megközelítésből már jelen számban is kapunk ízelítőt, éppen a tematikus tanulmányokat „keretező” első és utolsó írásból, Agócs Péter és Ábel Tamás tanulmányából, melyek e sorok írója számára kétségkívül a legizgalmasabbak voltak az érdeklődést egyébként mindvégig fenntartó, egyenletes színvonalon mozgó kutatói teljesítmények közül. A már említett Agócs-tanulmány a keretezés kérdését performatív értelemben, a szöveg és befogadás irányából vizsgálja Pindarosz és Bakkhülidész néhány ódájában, melyekben a költemények önmaguk kereteként is funkcionálnak. Tamás Ábel tanulmánya a keretezés irodalmi technikáját textuális értelemben vizsgálja ifjabb Plinius leveleiben, közelebbről a IV. 27-ben (101–110.). Ebben az esetben egy költői szöveg egy prózai szövegbe ágyazódik, kölcsönhatásokat hozva létre a keret és a keretezett között. A vers vagy versrészlet elhelyezése az adott levél hangsúlyos pontján nemcsak magának a keretező levélnek, hanem a szövegben elhelyezett versnek/versrészletnek (jelen esetben talán ifjabb Pliniusénak, ahogy a tanulmány megengedi ennek a költői játéknak a lehetőségét) a jelentését is megváltoztathatja. Mindez Plinius vizsgált levele esetében a szerző baráti körének irodalmi „működésébe”, költői játékaiba, a főként római irodalom hagyományán formálódó intellektuális életébe ad bepillantást. Ehhez a megállapításhoz a folyóirat szemlézésének zárógondolata is kapcsolódhat: a tanulmányok az antikvitás irodalmát, ezen keresztül kultúráját közel hozzák, élővé teszik a témákkal nem professzionálisan foglalkozó olvasók számára is, miközben felmutatják a világ- és emberszemlélet másságából adódó különbségeket, ezeknek a különbségeknek, a másság megértésének a tapasztalata pedig mindig önmagunk jobb megértésének a tapasztalata is.
Ókor. Folyóirat az antik kultúrákról, 2020/4, szerk. Beszkid Judit, Böröczki Tamás, Dobos Barna, Tamás Ábel
Hozzászólások